3.rész

Holnap suli. Hurrá. Mivel reggel nem volt kedvem tanulni, elmentem egy kicsit sétálni. Csodás a késő őszi hajnal illata. Megnyugodtam. Eltöltött a nyugalom és úgy éreztem, most semmi nem zavarhat meg. Kivéve egy telefonhívás.
~Szia, szivem! Alszol még? Gondoltam elmehetnénk moziba.
~Igen? Úgy gondoltad? Mivan, Mirike már nem elég jó? Óó, persze. Akkor inkább fűzzük be a régi barátnőt, hátha megbocsájt. Persze drágám, szaladok. Vagy mire számítottál?!?
~Maja. Szeretlek. - rettentően mérges voltam rá, de attól még szeretem. Ez nem múlik el ilyen hamar. Hiányzott. Az ölelése, a csókja, hogy azt mondja szeretlek.
~Én is. De soha nem fogok neked megbocsájtani. -itt elakadt a szavam, nem tudtam mit mondjak.
~Akkor a legyünk barátok verzió kilőve?
~Nem tudom. Majd idővel meglátjuk.
~Oké. Megyek, szia.
Csöndben maradtam és kinyomtam a telefont. Nem bírtam ki. Leültem a földre és zokogtam. Nem tudom mennyi ideje már. A szomszédba nemrég költözött egy család. Azt hallottam van egy fiuk is. Nem tudtam róla semmit, nem is láttam még. És akkor valaki megsimítja a hátam...
~Szia, bocsi, hogy így rádtörök, de nem bírtam nézni ahogy sírsz. Amúgy az új srác vagyok a szomszédból. Már láttalak párszor, de nem mentem oda hozzád.
~Ó, szia. Maja vagyok.
~Zalán.
~Szép neved van. Öhhm amúgy mit csinálsz erre ilyen korán?
~ Kocogok, de engem jobban érdekelne, hogy egy ilyen szép lány mit csinál ilyenkor az utcán és miért sír.
~Hát nemrég szakítottunk a barátommal  és most telefonáltam vele...
~Oh, akkor már értem. Én viszont megyek tovább, majd beszélünk, szia.
~Szia.
Elment. Egész helyes, sőt. Barna szeme van és barna haja, hosszú szempillája, a lába is azért ott van. Már nem voltam szomorú. Este majd még ismerkedek. Felnevettem.

2.rész

Reggel, amint felkeltem mentem haza. Megköszöntem Flórának, hogy mellettem állt. Haza fele sétálva cikáztak a gondolatok a fejemben. Igazából még mindig nem hevertem ki Kriszt. Nem is lehet egy nap alatt. Egy két, majdnem két éves kapcsolat egy pillanat alatt a darabjaira hullott. Egy szerelem a semmivel lett egyenlő. És azt a semmit szépen lassan kitölti a harag. A harag ami bennem van. Nem bántam meg ezt a majdnem két évet. Csodás volt. Szerettük egymást, bár az utolsó pár hónapban sok volt a veszekedés. Haza értem. Felmentem a szobámba. És akkor. Akkor megláttam a hatalmas plakátot, amin mi vagyunk Krisszel, rettentő boldogan. Elkezdtem sírni. Nagyon. Odamentem a képhez. Megfogtam egy filctollat és elkezdtem össze firkálni. Közben sírtam végig. Bejött a szobámba a húgom. Négy éves. Mivel anyám második házasságából született, ezért ilyen nagy a korkülönbség. Látta mit csinálok. Oda jött mellém és megkérdezte;
~Mit rajzolsz?
~Semmit, Alíz. Csak úgy firkálok.
~Rajzolhatok én is?-felnevettem.
~Hát persze.
Mikor már szinte alig maradt ép felület Alíz úgy döntött kimegy. Én ekkor becsuktam a szobám ajtaját. Már nem sírtam. Mérges voltam. Dühös. Úgy éreztem valahogy ki kell ezt adnom magamból. Ordítottam egyet. Egy szót. És letéptem a képet. Jól esett. Anyám bejött a szobámba.
~ Kit utálsz ennyire?
Aztán meglátta a falam.
~ Mi történt, kicsim? Megint veszekedtetek?
~Nem, anya. Vége.
~De hát mi történt?
Elmeséltem neki.

1.rész

Haza fele sétálok. Hideg, késő őszi idő van. Sírok. A könnyek fájdalmasan folynak le az arcomról. Próbálom abba hagyni, ha haza érek mindenki kérdezgetni fog. Nem vagyok rájuk kiváncsi. Nem akarok haza menni...
Befordultam a követkető kis utcába. Még égett a villany Flóráéknál. Ilyenkor még nem alszanak, gondoltam. Kopogtattam. Szerencsémre Flóra nyitott ajtót. Bementem. Csak annyit mondott;
~Vedd le a cipőd!
Szerencsémre neki nem kell magyarázkodnom. Mindig tudja mit mondjon. Ő a legjobb barátnőm, mióta az eszemet tudom. Felértünk a szobájába. Jó nagy szoba, a közepén egy jó nagy függönnyel. Csak mi ketten szoktunk oda bemenni. Soha, senki más. Csak mi. A szobája lila. Fekete és fehér bútorokkal. Legalábbis ezt látják. De ott a függöny. Hogy mi van mögötte? A mi kis világunk. Mivel a függöny is lila, aki nincs sokszor  Telekiéknél nem igazán veszi észre. A függöny mögött a fal piros. Karácsonyfa égők vannak körbe tekerve rajta. Ezen kívül két babzsák. A függöny ezen az oldalon piros. Bentünk, letelepedtünk a fotelekre. És akkor kezdődhetett... Flóra a kezembe nyomta a százas zsepit és megkérdezte;
~Mit csinált?- ezzel Kriszre gondolt. Krisz a barátom. A volt barátom.
~ Lá-há-háttam őt - mivel a sírás folytogatott csak úgy tudtam beszélni, mint egy óvodás aki most esett el arccal a betonon. De így is éreztem magam. Csak belül.
~Mi az, hogy láttad őt?!?!
~ Ve-le.
~ Mirellával?
Erre nem tudtam mit válaszolni, csak kitört belőlem a zokogás. De az arckifejezéséből ítélve, szerintem megértett.
~Jesszusom Maja, én mondtam. Ugye, hogy mondtam??!?!? Jójó, most nem ez a legjobb alkalom erre. Inkább mondd el mit láttál.
~Épp mentem hozzá, hogy meglepjem azzal, hogy nála alszom, mert ugye te is tudod, hogy holnap. Holnap- és megint. Zokogtam. Mint még soha.
~ Lett volna az évfordulótok.
Csak bólogattam két orrfújás között.
~Na, de hát folytasd máár!-kiabált rám.
~Szóval. Épp mentem át a parkon. Amikor hallottam, hogy valahol csókolóznak. Persze, hát oda néztem. Erre ott látom azt a rib**cot és Kriszt.        -már nem sírtam. Már az indulattól hevesen beszéltem.~Oda kiáltottam, hogy; Krisz? Erre odanézett. És Libi is.- mivel Mirella Mirinek hivatja magát, mi Libinek hívjuk. ~ Krisz azt mondja; hé, bébi, megtudjuk beszélni. Ez csak egy félre értés. Erre én; mi ezen a félre értes?!?!?! És elmentem. Hát ennyi.
~ Most jön, hogy én szóltam. Mondtam, hogy már nem szeret annyira, lehett látni a jeleit, mint amikor részeg volt.... Már rég ott kellett volna hagynod.
~Tudom és ne haragudj, hogy nem hittem neked. De ezt meg fogja bánni. Keservesen. De mielőtt még kitalálnánk a büntetését, még f..
~Felhívod Anyukád, hogy itt alszol.
~Ezért imádlak én ennyire.

Prológus

Minden lány oda van érte. Minden lány isteníti. Én? Én utálom.